Új dolog ez, nagyon új, mert nem éltem még meg ilyet soha. Gyakorlatilag egy vadidegen ember lépett be úgy az életembe (tekintsünk el most attól, hogy életeken át tart ez cucc),  hogy elsöprött mindent és a legmagasabb pontra került fel a fontossági piramisomban. Ha akarnám se tudnám lejebb helyezni. Ő testesíti meg egyszemélyben az új családomat. Ez egy olyan szint, amit csak az érti, aki szerető családban nőtt fel (vagy még ő sem), ahol mindenki minimum biztos pontot jelentett, aki a családba tartozott. A legnagyobb különbség a családba való beleszületés és az új család létrehozása között, hogy amikor beleszületsz egy családba, akkor ösztönből szereted a családodat, mert velük cseperedsz fel, nem figyeled magad közben, és nincs mihez hasonlítanod, nem jelennek meg parák a fejedben, amin kattoghatna az agyad. Egy második család - ami persze ebben az esetben ugyanolyan ösztönös-, az más, mert már kész személyiségként lépsz bele. Ugyan nehezen vagy formálható, de valószínű, hogy az nem is kell. Egy fontos vonalat követve kell élned a mindennapokat: tudnod kell, el kell hinned, hogy az új családod úgy szeret, mint ahogy az anyád szeret. Gyakorlatilag az új családban is gyerek vagy mindig, akit úgy szeretnek, mint az anyja, aki szülte őt, és úgy szeretsz, mint a szüleidet. Ez az, amit sokan nem értenek meg, akik kívülről nézik az egészet. Erre csak egy idézettel tudok válaszolni: "Majd rájössz, kisbarátom!". Csak akkor fogjátok érteni, ha érzitek, és csak akkor érzitek, ha megélitek. Addig is próbáljátok meg legalább elképzelni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.