Sokkal jobb a semmittevés, miután már tettél valamit.

Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy szombaton a földdel tettem magam egyenlővé. A legszörnyűbb az, hogy kiszámíthatatlanul tettem. Talán még soha nem csaptam magam így szét. Volt már, hogy nem tudtam, hogy mi van, de ezt sokkal több volt annál, pláne mert kiszámíthatatlan volt. Sokan azt mondják, hogy a sangriától nem lehet berúgni, mert az csak gyümölcslé. Igaz is lenne ez a tétel, ha mondjuk nem 3 litert tol be az ember rendkívül rövid idő alatt. Persze mindehhez hozzá kell tenni, hogy én magam sem hittem el, hogy ennyire meg tudom magam semmisíteni vele. Talán épp ezért sikerült. Nem megyek bele a részletekbe, mert szörnyűek, de mindenképpen csínján kell bánom a jövőben a sangriával, mert benne lakozik a gonosz.

Ez az első párkapcsolatom, amiből egyrészt hatalmas erőt tudok meríteni, másrészt pedig rengeteget tudok fejlődni benne. Olyan ajtók nyílnak ki előttem, amiről nem is tudtam, hogy léteznek. Olyan töménytelen szeretetet kapok, ami néha már feldolgozhatatlan. A természetes, ösztönös és önzetlen odaadás, a türelem és olyan sok más értékes tulajdonságokkal van feltankolva a Pirim, hogy néha hihetetlen, hogy egy emberben ennyi jó legyen, és ráadásul mindezt felém sugározza.

Az előző bejegyzésemből adódik egy téma, ami mindenképpen kifejtést igényel. A büszkeségről van szó, amiről azt mondják bűn, de szerintem rendkívül hasznos, személyiségfejlesztő hatása van. Nagyon jó dolog büszkének lenni saját magadra, viszont ahhoz, hogy az legyél tenned is kell. Engem olykor csak a büszkeség ösztönöz feladatok véghezvitelére. Sokszor eszközként használom. Egyrészt azért, hogy saját magamra legyek büszke, mert megtettem, vagy elkezdtem valamit, ami mondjuk nehezemre esett. Másrészt azért, hogy mások legyenek rám büszkék. Baromi jó érzést hallani, azt amikor más szavakba önti, hogy milyen büszke rám. Magam miatt is érdemes megtenni valamit, de a számomra fontos emberek véleménye miatt is. És megállok egy pillanatra és élvezem, hogy milyen jól megoldottam az adott feladatot, legyen az életem bármely szegletében lévő kicsi vagy bármilyen nagy dolog. Ezt egy felfelé táguló spirálként lehet legjobban leírni, és mivel a büszkeség ösztönöz, ezáltal egyre feljebb és feljebb kerülök, ezért ez egy életre szóló fejlődésnek tekinthető. Így van igazán értelme a visszatekintésnek, mert boldogan és elégedetten tehetem és az életem holtidői is eltörpülnek a hasznos dolgok árnyékában.

Ez egy olyan fogalom, amit arra használok, hogy ha valamilyen időtöltésből semmilyen fejlődés nem következik. Ha van is haszna valaminek, akkor sem akkora, hogy az idő/haszon koordinátarendszerben látszódna, csak kis vonalkaként jelenik meg. Mindenki saját maga érzi, hogy az eltelt idő éppen hasznos volt-e az életében, de sokszor csak utána jön rá, hogy holtidő volt. Néha pedig meg kellene állni egy pillanatra, hogy ez most hasznos nekem vagy választatok mást is, ami igazi értékkel bír saját magam számára, és máris hasznosan töltöm el az időmet. Egyébként nincs semmi gond a holtidővel, mert nem vészes, ha nem csinál az ember semmit, de ha csinál, akkor legalább töltse ki értékkel azt az időt, ami a rendelkezésére áll, vagy legalább teljesítményorientáltabb legyen, és saját maga elvárásait kell egyre feljebb és feljebb tolni, mert akkor fejlődik és sokkal boldogabban fog visszanézni a múltjára. Ha viszont megelégszik azzal, ami van, akkor soha nem fog egyről a kettőre jutni, mert nincs belső késztetése és nem is fog soha kialakulni. A gond viszont az, hogy az emberek sokszor az egyértelműen holtidőnek számító részt az életükben utólag megmagyarázzák, hogy az nem is volt az, meg egy csomó hasznos dologra jöttek rá, vagy egy csomó jó dolog történt velük. De ez csak önáltatás és álelégedettség kreálás. Mindig van jobb és mindig van több. Persze mindehhez hozzá kell tenni, hogy a holtidő megítélése szubjektív, minden ember maga dönti el, hogy mi számít annak, de érdemes elgondolkodni azon, hogy mit vársz el magadtól és mit tudsz teljesíteni egy adott idő alatt és attól jobban érzed-e magad és büszke leszel-e magadra, ha megtetted azt, amiről nem is sejtetted, hogy képes vagy rá.

Az emberek nagy része tévézik. Szórakoznak. Szórakoztatják őket. A kérdés az, hogy ki mit nevez szórakozásnak, hogy mi az, ami igazán élvezhető egy ember számára, és mikkel lehet helyettesíteni a gyakran helyettesíthetetlennek tűnő vibráló képernyőbámulást. Amikor még gyakran néztem tévét, akkor felmerült bennem sokszor a kérdés, hogy vajon miért ül le egyszerre Magyarország egytizede egy adott műsor elé? Miket lehetne abban az időben csinálni és miért nem azt teszik inkább. Egy szociológus biztos azt mondaná, hogy a pénz miatt van az egész, mert a lakosság nagy részének nincs elég jövedelme ahhoz, hogy más szórakozási formákat meg tudjon fizetni. Oké, de miért kellene a szórakozáshoz pénz? Mit nevezünk értékes időtöltésnek, szórakozásnak? Ha ezt a két kérdést egymással mellé állítjuk, akkor kiderül, hogy az igazán fontos élményekhez nem kell pénz. Ahhoz, hogy valakivel jól tudd magad érezni, ahhoz elég vagy te és ő és a szátok, amit beszélgetésre használtok. Más nem kell, a többi csak körítés. Ha valaki számára igazán szórakoztató egy beszélgetés, akkor mindegy, hogy hol van éppen és mindegy, hogy pénzbe került-e az egész. Mindegy, hogy egy hegy tetején vagytok éppen, ahol nincs senki más és semmilyen zavaró körülmények, vagy a legpuccosabb, elit helyen zajlik le a beszélgetés. Talán az első pont jobb is, mert letisztultabb, és fontos szempont, hogy még pénz sem kell hozzá. Tehát nem kell pénz a szórakozáshoz.

Hú, nem tudom, hogy kezdjek bele, mert nem tudom, hogy hogyan lehet ezt szavakkal kifejezni. Van egy ember, akivel gyakorlatilag 100%-osan ismerjük egymást. Ritka az ilyen! Nagyon ritka! A mindent itt szó szerint kell érteni, mert nem csak egyszerűen tudjuk, hogy a másik milyen jellem, mik a hibái, mik a képességei, hanem tudjuk kezelni is a másik hülyeségeit, a problémáinkról meg tudjuk, hogy gyakorlatilag nincsenek valójában, csak magunknak csináljuk, hogy szórakoztassuk magunkat. A szórakoztatás egy beteges formája ez. Bármikor képesek lennénk lemondani minden rossz beidegződésünkről, vagy elveinkről, de nem teszünk, mert mélyen élvezzük, hogy vannak. Tudjuk, hogy a másiknak épp mire van szüksége, ha rossz kedve van. Tudjunk, hogy a másik fél mit ért az alatt, amit mond, még ha sokszor teljesen máshogy fogalmaz, mint ahogy azt egy normális ember tenné. Sokszor az ellenkezőjét mondjuk valamiről, amit gondolunk valójában és ezt csak mi értjük ketten. Biztos nagy szerepe volt a kiismerésnek abban, hogy rengeteg értékes időt töltöttünk együtt, de az alap mindenképpen kellett hozzá. Nos, ezt az alapot lehetetlen megfogalmazni. Fogalmam nincs, hogy mi ez, de azt tudom, hogy senki mással nincs ilyen kapcsolatom és ezért válik rendkívül értékessé ez az egész. A kommunikációnkban lehet a legjobban észrevenni ezt az egymásra hangoltságot. Tulajdonképpen folyamatosan látjuk egymás gondolatait, minden mozdulat értünk egymástól, legyen az a legfelszínesebb materiális téma, vagy akár a legösszetettebb, legmélyebb lelki dolog. Ezeket nem nagyítjuk fel és nem is becsüljük alá, ráadásul tudjuk mi a gyógyszer ezekre. Egy csomó helyzetben egyszerre ugyanarról ugyanazt gondoljuk, és maximum csak azért nézünk egymásra akkor, hogy bólogassunk, hogy igen megint egy a véleményünk. Ez valószínű a gondolati kommunikáció egy formája. Jó ezt tudni, hogy van ilyenünk.

Volt ma négy óra előtt egy durva sokkom, vagy nem is tudom minek nevezzem. Egy hatalmas szellemi és testi blokk. Gyakorlatilag minden valósággal kapcsolatos dologgal elvesztettem a kapcsolatot néhány pillanatra. Nem tudom, mi volt ez, de egy nagyon rossz érzés ragadt magával, mint valami hatalmas hurrikán, ráadásul váratlanul és kiszámíthatatlanul ért. Utólag azt látom, hogy jó volt, de benne lenni sokkoló volt. Nem is kezdem el analizálni, hogy mi lehetett ez, inkább várom a következő ilyet, hátha lesz még ilyen.

Emberek! Vegyétek észre, hogy a vágy rohadt kevés ahhoz, hogy bármit megvalósítsatok! Tegyétek meg, amit akartok, mondjátok ki, amire gondoltok, és ne fogjátok vissza magatokat! A problémák nem fognak maguktól megoldódni, vagy ha meg is oldódnak, akkor is csak kurva lassan és azzal vesztetek egy hegynyi időt, mert bizony az a szar kurva gyorsan telik. Amire észbe kaptok már magatok alá fogtok szarni és azt fogjátok érezni, hogy nem teljesítettetek semmit ebben a létben, vagy épp ugyanabban a tetű mókuskerékben tepertek évekig feleslegesen, vagy ami a legrosszabb egyhelyben topogtok és megmagyarázzátok magatoknak, hogy ez még pont jó, meg majd jobb lesz, meg nem vagyok még elkésve. Nem a faszt! Kurvamód el vagytok késve. Az egész generációnk csak tögymörög és nem teremt! Teremtsetek, váltsatok, tegyétek meg, amire vágytok már hónapok, esetleg évek óta, hozzátok bele az életetekbe olyan dolgokat, amit régóta szeretnétek és meglátjátok, hogy ömleni fog vele a jó, csak győzzétek kapkodni a fejeteket. Persze mindezt erkölcsösen, céltudatosan, és felelősségteljesen tegyétek!

Úgy tűnik mostanában a visszatekintések idejét élem. Hasznos ez, mert a már félig elfelejtett rég megtörtént események, és most hogy látom, hogy mi miért történik, illetve hogy mi miből következik úgy gondolom, hogy a számvetésnek is elérkezett az ideje. Tudom már látni az életem döntéseit összefüggéseiben és látom azok rövid- és hosszú távú következményeit is. Ez rendkívül hasznos képességemé vált, amit nem csak a mindennapokban, hanem évek összefüggéseiben is tudok használni. Visszatekintve az eddigi életemre két fontos döntést hoztam már az életemben, és mindkettőnek nagy horderejű eredményei lettek/voltak. Egyik az, hogy annak idején elkerültem Egerbe a főiskolába. Aki, ismeri annak nem kell mesélnem, aki pedig nem annak meg hiába mesélném. A személyiségfejlődésemre, világlátásomra nagyon jó hatással volt az a város és az a környezet, illetve azok az emberek is nagy hatással voltak rám, akikkel ott töltöttem a mindennapjaimat. Egyrészt ott tanultam meg például az ölelés fontosságát, a másik fél megérintésének természetességét, és azt, hogy az bizonyos érzések kifejezésére csak az érintés az egyetlen eszköz. Bármilyen szavak birtokában lehetsz és akármilyen szépen és valósághűen tudsz fogalmazni, akkor sem érnek a szavaid az érintés kifejező erejének a közelébe sem. Másrészt az igazi emberismeretem is ott alakult ki, mögé látok nagyon sok mindennek azóta, amit azelőtt úgy hittem el, ahogy valaki elém tette. A másik mérföldkő az eddigi életemben az, hogy felköltöztem Budapestre. Amikor belekezdtem nem is sejtettem, hogy ilyen következményei lehetnek egy, az akkor még próbának induló valaminek. Ki akartam próbálni, hogy mit tudok elérni. Mindezt akkor még magamnak teremtettem, belülről jövő késztetés hatására. De már látom, hogy ezzel alapoztam meg a jövőmet, és ezáltal a jövőnket Pirimmel. Gyakorlatilag a két fenti döntés hatására, egy csomó jó került az életembe, mind materiális, mind spirituális szempontból. És boldogan nézek a jövőbe, mert olyan hála, szeretet vesz körül, amit soha nem gondoltam volna, hogy kapni fogok. Köszi sors, jó fej vagy.