Gondolatelterelési hadművelet iiiiiindul... ...csak ne süljön el rosszul.
Minden ember más, de nem mindenki különleges, még ha annak is képzeli magát, valamilyen torz önképből eredően. Nem fejtem ki.
Na jól van, át kell értékelnem önmagam újra. Muszáj lesz teljesen más szemszögből néznem mindent, amit eddig hittem a környezetemről, magamról és egyáltalán a világról és ezek működéséről. Kicsit úgy érzem magam, mintha ki kellene fordulnom önmagamból ahhoz, hogy el tudjak fogadni olyan dolgokat, amikről eddig azt hittem, hogy nem összeegyeztethetőek velem. El kell dobnom olyan tulajdonságaimat, amiről azt hittem, hogy azért vannak bennem, azért épültek belém az idők folyamán, hogy segítsék a mindennapjaimat. Ehhez képest pont, hogy hátráltatnak az jelen helyzetben. A kérdés az, hogy tudok-e változni, és ami fontosabb kérdés, hogy akarok-e változtatni, vagy maradok ilyen és a környezetet keresem meg ahhoz amilyen én vagyok? Az utóbbi nehezebbnek tűnik, de a megváltozás sem könnyű, pláne azért, mert helyesnek látom, ebben nőttem fel, ez vagyok én. Viszont ha nem sikerül megváltoznom, akkor az tönkreteheti a jelenemet és a jelenemből álmodott jövőt. Mennyire mehet gyorsan végbe a változás? Változhat-e igazán a felépített értékrendem, ha azt kerek egésznek látom és olyan pilléreken áll, amit senki nem tud felborítani? Csak én tudom, ha akarom. De ha felborítom az egészet, akkor nem lesz káosz? És nem fogom gyorsan helyreállítani, mert kétségbeesek a rendetlenségtől, és a biztonságot adó értékrend-monolitomba fogok megint görcsösen kapaszkodni? Nincs mese, ki kell próbálni, csak az a kérdés, hogy megy-e egyedül, és hogy mennyire vagyok kitartó?
A szerelem nem csak csudijó dolgokról szól. Néha fáj...
"...Senki nem érdemeli meg jobban, mint Ő! Megteszek mindent, hogy meg is kapja!" Ezt írtam nemrég. Ehhez képest tegnap nem ezt tettem. Nem vagyok elégedett magammal. Egyáltalán nem.
már mindent tapasztaltál, igazán meglepőt semmi nem tud nyújtani, de mégis izgalomba tudsz jönni az új dolgoktól
már minden érzést éreztél, amit csak lehet, és képes vagy minden érzést igazán átélni
minden emberi lehetséges kommunikációs helyzetben voltál már, és át tudod érezni a másik gondolatait és érzéseit
bármilyen felmerülő problémát képes vagy megoldani úgy, hogy abból ne származzon kára senkinek, beleértve téged is
nem félsz a jövőtől, vagy éppen a haláltól, vagy szeretteid halálától
le tudod zárni a múltat és kellemes érzésekkel gondolsz vissza mindenre, még a legrosszabb történésekre is, és nem ragadnak magukkal a jó dolgok sem annyira, hogy csak a múltban élj
minden aktuális problémát tudsz a Megoldó szemével nézni, és képes vagy meg is oldani azokat
minden negatív és pozitív érzést ismersz már és tud
tudod, mikor kit bántasz meg mivel és tudod, hogy annak mi az eredménye
tudod, kiben milyen érzéseket ébreszt a kedvességed, és hogy az igazán őszinte-e ez a kedvesség
látod a tetteid igazi következményét legyen az rossz vagy jó
felelősen élni és felelősségteljesen cselekedni magadért és a környezetedért
tudsz úgy cselekedni, megnyilatkozni, hogy látod magad bármilyen helyzetben kívülről, vagy éppen más szemével nézve
Gyakorlatilag teljesen elvesztettem a hosszú és a rövid távú időérzékemet. Erre ma jöttem rá, visszatekintve az elmúlt két hónapra. Annyira sűrűnek érzem a történéseket magam körül, hogy például egy hét cselekményei egy évnek tűnik, de nem azért mert rossz, épp ellenkezőleg: azért, mert annyira sok minden és sok jó történik velem mostanában, hogy azelőtt ennyi történést nem tudtam elképzeli ennyi idő eltelte alatt. Azt hiszem erre mondják azt, hogy most élsz igazán. Ha ez az élet, akkor ez nekem nagyon tetszik!
Van egy ember, akit még középiskolában ismertem meg, évfolyamtársam volt. Érdekes, de általában nem szoktam arra emlékezni, hogy az első beszélgetésem valakivel – aki utána az életemben szerepet játszik - hol, hogyan és miről zajlik le. Na, ez nála pont nem így volt. Pontos részletességgel emlékszem a konkrét szituációra és a témára is. Elsőre triviálisnak tűnik a helyzet, mert nem eget rengető, mindent gyökeresen megváltoztató helyzetet kell elképzelni, de lehet, hogy pont attól vált mégis turbón érdekessé, hogy ennyire megmaradt benned. A dolog lényege az, hogy akiről most szó van őt érzem a legközelebb a szívemhez, mint barátot. Persze akkor ezt még nem tudhattam, de így visszatekintve olyan érzés, mintha sejthető lett volna. Szóval maga a helyzet: Békéscsaba, a középiskolám aulája, napsütés, nagyszünet. Akkoriban nagyon sok Korn-t hallgattam, és gyakorlatilag meg is határozta az akkori életemet, lelkiállapotomat és nem is volt szükségem más zenére (ez lehet, hogy zene szűklátókörűséget jelent, de akkor ez nem zavar egy pillanatig sem, sőt visszatekintve most sem érzem, hogy akkor bármilyen nyitottság hiányában lettem volna). Szóval a Korn kettes albuma (Life Is Peachy) a helyzet elindítója, mert a barát, akiről szó van ő is szerette a Korn, és bár nekem akkor kazettán(!) meg volt eredetiben mégis kölcsönkértem tőle. Hiszen egy eredeti CD akkoriban azért csak egy eredeti CD volt, ami nem volt semmi. Ezt a velem egykorúak nagyon jól tudják. Az eredeti CD a kedvenc együttesedtől a világ egyik legnagyobb dolga volt, és ráadásul nem is volt olcsó, pláne ha azt nézzük, hogy nem nagyon volt keretünk eredeti lemezek vásárlására, hiszen komoly anyagi korlátaink voltak, és inni is kellett sokat, meg a cigire is kellett a zsé. Szóval így történt meg az első kapcsolatfelvétel, és még egyszer hangsúlyozom, hogy nem nagyon tudok első találkozásokat feleleveníteni, de vele igen és ez nem lehet véletlen. Szóval így kezdődött, ez volt a nulla érték és ahol most tartunk az már számszakilag nem is kifejezhető. Akiről beszélek hozzávetőlegesen tíz éve ismerem és elég nagy szerepet játszik az életemben, annak ellenére, hogy a találkozásainkat tekintve közel nem nevezhető társadalmi szinten nézve barátságnak. Hiszen ahhoz az elvárható szint az, hogy átlagosan minden másnap, vagy minimum egyszer egy héten találkozni kell, vagy éppen illik. Nos, ez nálunk nagyon nem így van és ennek ellenére és vált mégis méllyé, tartalmassá, fontossá és rendkívül őszintévé ez az egész kapcsolat. És a tíz év alatt, annak ellenére, hogy nem kerestük egymást állandóan, mégis a mi közös kapcsolatunkat érzem a legmélyebbnek, az összes eddigi barátkapcsolatom közül. Ez nagyon jó érzés, mert ő egy nagyon értékes ember a szememben, és kurvamód örülök, hogy a barátja lehetek és annak még jobban, hogy barátok vagyunk. Fejtegethetném még ezt órákig, de a lényeg az, hogy ez egy nagyon jó valami az életemben. Köszi Spaza.
Gyengének érzem magam. Lelkileg és testileg is. A testivel részével nem is lenne baj, az elmúlik magától, mert a testem öngyógyító képességgel bír. Fáj elmúlik és csá van. Viszont a lelkivel már annál inkább nagyobb gond van, ha nincs rendben, mert az nem gyógyul meg csak betemeti magát. Mi ez? Depresszió? Vagy csak egyszerűen kedvtelenség? És mi okozza? Semmilyen racionális érvet nem tudok mondani, hogy miért lennék rosszkedvű. Bár az egyszerű is lenne, ha tudnék, mert akkor azt szüntetném meg, vagy oldanám meg és akkor minden valószínűséggel a kedvtelenségem is megszűnne. De sajnos nem ez a helyzet. Ezek valami irracionális eredetű szarságok, amik a happy Balázsból szomorú tumacot csinálnak. A kérdés az, hogy mivel lehet ezeket megszüntetni? Csalásnak számít-e, hogy olyan dolgokhoz nyúlok, amik nem saját belső erőnek számítanak a probléma leküzdésére? Vajon ezek hosszú távú megoldást jelentenének a nekem, vagy csak átmeneti menekvésként funkcionálnak? Például a zene, a gondolatok elterelése jó felé, a legális és az illegális drogok használata kiútnak tekinthetőek-e? És meddig érzem majd azt, hogy a probléma megoldott és nem zuhanok-e vissza, mint egy élettelen test oda, ahonnan ezekkel az eszközökkel sikerült kikaparnom magam. Most úgy látom, hogy nem hosszú távú megoldások ezek. Magamban kell teljesen rendet tenni, hogy legyen valami alapja, amire később építkezni tudok. És mivel ilyen helyzeteket átéltem már jó párszor, ezért nem is lennék megijedve, mert tudom, hogy feldolgoztam már sokkal nehezebb állapotomat is. Éppen ezért az egész nem is lenne érdekes, vagy említésre méltó, ha nem lenne mellettem valaki, akin látom, hogy erre nincs szüksége és ráadásul meg sem érdemli, hogy ilyen hülyeségeket hallgasson tőlem. Amit megérdemel az a happy Balázs, és tudom, hogy szereti is nagyon. Akkor meg miért nem tudom neki folyamatosan ezt adni? Pedig nagyon akarom! Senki nem érdemeli meg jobban, mint Ő! Megteszek mindent, hogy meg is kapja!
ásólökdösések